Rácz György: A visegrádi kongresszus

Visegrád az öreg Duna folyó legnagyobb kanyarulatában fekvő festői szépségű kisváros. A források egybehangzó tanúsága szerint 1335 őszén itt tartották azt a nemzetközi konferenciát – vagy ahogyan a történetírásban említeni szokták, a visegrádi királytalálkozót –, ahol az akkori közép-európai királyságok vezetői elrendezték országaik ügyes-bajos dolgait. Azért éppen Visegrádon, mert a 14. században itt volt a magyar királyi udvar, I. Anjou Károly, a találkozó kezdeményezőjének székhelye. A hegy tetején álló fellegvárat még IV. Béla magyar király építtette a tatárjárás után az 1250-es években, hogy menedékül szolgáljon egy újabb invázió során. A hely stratégiai jelentősége szinte felkínálta, hogy a király a fellegvárat Duna-parthoz közeli lakótoronnyal (vizivárral) bővítse és a kettőt összekötő völgyzáró fallal hatalmas várrendszerré alakítsa.

 

A hely nevét – amely szláv eredetű, jelentése 'magaslaton álló vár' – érdekes módon mégsem a mai fellegvárról kapta, hanem a tőle északabbra, egy kisebb dombon álló egykori várról. Ezt a római erődből kialakított, később teljesen elpusztult ispánsági várat nevezték el a környék akkori szláv lakói 'Fellegvárnak', s az elnevezést a magyarok is átvették tőlük. A hegy tövében a 13. század második felében német vendégtelepesekkel benépesült falu hallatlan gyorsasággal lett város, köszönhetően annak, hogy I. Anjou Károly magyar király a tartományurak leverése után 1323-ban Temesvárról Visegrádra helyezte át székhelyét. Itt állították fel a központi bíróságokat és a királyi hivatalokat. A táj és az építészet lenyűgöző együttese látszott Anjou Károly számára a legalkalmasabbnak arra, hogy a hegy alatt megkezdje a 14. századi Közép-Európa egyik legjelentősebb uralkodói központjának építését. A török időkben elpusztult királyi udvar épületeinek feltárása 1934 óta folyik. A régészek megtalálták az Anjouk által épített palota alapfalait, ahol 1330-ban merényletet kíséreltek meg I. Károly ellen. A várnak és a városnak pedig 1335-ben már alkalmasnak kellett lennie arra, hogy Luxemburgi János cseh királyt, fiát és örökösét, Károly morva őrgrófot, III. (Nagy) Kázmér lengyel királyt, I. Rudolf szász és III. Boleszló sziléziai herceget, a német lovagrend képviselőit, valamint népes kíséreteiket fogadni tudja és ellátásukat megfelelő színvonalon biztosítsa majdnem egy hónapon keresztül.

 

Ahhoz, hogy megértsük a királytalálkozó létrejöttének okát, röviden vissza kell pillantanunk az érintett országok 14. század eleji helyzetére. Ez az a kor, amely Nyugat-Európa számára már a középkor alkonyát jelenti a pestissel, válságokkal együtt, ugyanakkor még virágzik a lovagi kultúra. A három akkori közép-európai királyság, Csehország, Lengyelország és Magyarország 14. századi történetét inkább az épülés, a folyamatok kibontakozása jellemzi, ráadásul több, feltűnő hasonlósággal. Mindhárom szomszéd királyság a század elején a széttagoltság és a belső zavarok állapotában volt. A hasonlóan nagy formátumú, jelentős kül- és belpolitikai eredményeket elérő uralkodó kortársak a század második felében erős és jól működő országot hagytak utódaikra. Csehországban és Magyarországon az ősi dinasztia szinte egy időben halt ki az 1300-as évek legelején, míg a lengyeleknél a Piastok egyik oldalága szerezte meg a trónt Łokietek személyében. Mindhárom országnak nehéz kérdésekkel kellett szembenéznie, és ez befolyásolta egymáshoz való viszonyukat is. A széttagolt lengyel területeket I. Łokietek Ulászló krakkói fejedelemnek (1306-1320) végül sikerült egyesítenie, és 1320-ban pápai jóváhagyással királlyá is koronáztatta magát. Ezzel mintegy újraalapította a lengyel királyságot (uralkodott: 1320-1333). Magyarországon az Árpádok dinasztiájának 1301-es kihalása után, hosszú harcokat követően a nápolyi eredetű Anjou Károly (1301-1342) szerezte meg a trónt és hajtotta uralma alá az országot, ugyanolyan energiával és tehetséggel, amilyennel Łokietek is rendelkezett. A lengyel és a magyar uralkodó kezdettől támogatták egymást saját oligarcháik ellen, és ez a szövetség az egész 14. században rendíthetetlen pillére lett a közép-európai politikának.

 

A magyar trón megszerzésében az Anjouk riválisa, a cseh Přemysl-dinasztia 1306-os kihalása után, Luxemburgi János (1310-1346) cseh trónra lépésével kiegyensúlyozott lett a cseh-magyar viszony is. Ennek figyelemre méltó jele, hogy az első két feleségét korán elvesztő Anjou Károly a cseh király húgát, Luxemburgi Beatrix hercegnőt vette feleségül 1317-ben. A házasság rövid ideig tartott, Beatrix 1319-ben bekövetkezett halála miatt. Mivel Jánosnak több húga nem volt, Károly a másik szomszédtól, a lengyel királytól kért és kapott menyasszonyt magának. A frissen koronázott Łokietek Ulászló lányával, Erzsébettel 1320-ban kötött házassága Magyarország és Lengyelország között tovább mélyítette a szoros szövetségesi viszonyt. János király pedig támogatta Károlyt nagy ellenfele, Csák Máté tartományúr ellen, és ezt a magyar király nem felejtette el. Később a magyar-osztrák viszony megromlása miatt még közelebb kerültek egymáshoz, a Luxemburgok és a Habsburgok kapcsolata ugyanis már korábbról tartósan rossznak volt mondható.

 

Károly mindkét országgal ápolt jó kapcsolatát azonban a lengyel-cseh ellenségeskedés beárnyékolta. A konfliktus egyik oka, hogy a Luxemburgok is igényt tartottak a lengyel trónra, mert elődeik, a Přemysl királyok is ezt tették. Ez a trón­igény a korabeli nemzetközi normák szerint legális volt és magában foglalta III. Vencel (1305-1306) teljes örökségét. A megvalósítás azonban akadályokba ütközött részint a cseh király sikertelen hadjárata, részint az Anjouk Łokietek hatalmát megvédeni kész diplomáciája miatt. Luxemburgi János ezért 1329-től Nagylengyelországra korlátozta igényét, míg Pomerániáról lemondott a Német Lovagrend javára. A Piastok viszont Sziléziát szerették volna hatalmuk alá hajtani, amely egykor lengyel birtok volt, de a 14. század elejére a területet uraló fejedelmek többsége a Luxemburgok vazallusává lett.

 

Új helyzetet teremtett a három ország kapcsolatában, hogy I. Łokietek Ulászló lengyel király 1333-ban meghalt és fia, III. Kázmér követte a trónon. Ő, miután a hatalmat átvette, eltökélt szándékkal vágott bele az apja által ráhagyott ügyek rendezésébe. Lengyelországot nem csak a Luxemburgokkal való viszály merítette ki, hanem a Német Lovagrenddel szembeni területi vita is. A lengyel királyváltást kihasználva Luxemburgi János is érdekelt volt a régóta meglévő cseh-lengyel ellentétek elsimításában, mert szövetségeseket remélt régi ellenségei, az osztrákok, valamint Bajor Lajos német-római császár ellenében is, akivel Henrik karantán herceg örökségén veszett össze. A békefolyamat kiindulópontjának tekinthető, hogy a vitás lengyelországi területek hovatartozásának eldöntésére 1334-ben a felek döntőbírákat választottak. A lengyel király Anjou Károly, a lovagrend pedig Luxemburgi János személyében. A magyar király – aki Łokietek halálával a térség rangidős uralkodója lett – vállalta a szerepet és eltökélt szándékkal közvetített a régi cseh király és az új és fiatal lengyel uralkodó tárgyalásai során. Szempontjai között nem volt elhanyagolható, hogy hosszú távú célként ő maga is kitűzte az Anjou-dinasztia számára a lengyel trón megszerzésének lehetőségét. A visegrádi konferencia tehát a Magyarország közvetítésével majd két éve zajló cseh-lengyel és a lengyel-lovagrendi diplomáciai tárgyalások lezárását is jelentette. A körül­tekintő diplomáciai előkészítés szálait – úgy tűnik – Visegrádról mozgatták, ez pedig a folyamatos kapcsolattartás és információcsere érdekében állandó követjárásokkal járt.

 

Első lépésként Kázmér Sandomirban 1335. május 28-án egy évre szóló fegyverszünetet kötött János cseh király fiával, Károly morva őrgróffal, és a szerződésbe két lengyel herceg mellett belefoglalta Károly magyar királyt is kezesként, akik oklevelükkel majd megerősítik a békét. Ezt követően augusztus 24-én már a Magyar Királyság területén, Trencsénben (Trenčín, Szlovákia) találkoztak János és Kázmér megbízottai. Kázmér felhatalmazta követeit a békekötésre úgy, hogy a közvetítő, a magyar király megbízottainak tanácsait kövessék. A követek­nek joga volt 30 000 ezüst márka értékben anyagi kötelezettséget vállalni a király nevében. Azt jól látták a lengyel politikusok, hogy a szorult pénzügyi helyzetben levő cseh király anyagi kárpótlása lehet a megoldás egyik kulcsa. Végül is ekkor még a pénzügyi részletek nélkül sikerült megállapodni a békepontokban, amelyek a cseh uralkodónak a Lengyel Királyságra vonatkozó jogcímei voltak. Eszerint János király fiával együtt lemondott Lengyelországot érintő jogairól, a lengyel király pedig lemondott a cseh király hűbérurasága alatti lengyel területekről, ami gyakorlatban Sziléziát és Mazóviát (ténylegesen Plock városát) jelentette. A megállapodásról Kázmér képviselői állították ki saját pecsétjük alatt az oklevelet, és megígérték, hogy október közepén a lengyel király is megerősíti azt. A cseh küldöttség ezt követően Visegrádra, a magyar királyi udvarba ment, ahol gyorsan nyélbe ütötték a cseh-magyar szövetségi szerződést. Az oklevél magyar király által kiadott és megpecsételt példánya maradt ránk szeptember 3-i keltezéssel a cseh királyi levéltárban. (1335. szeptember 3-i oklevél e kötetben.)

 

Ezek után elérkezett az ideje, hogy döntőbírói tárgyalásra is sort kerítsenek és a három uralkodó személyesen is találkozzon egymással. 1335. november elejére az akkor 47 éves I. Anjou Károly magyar király visegrádi palotájába hívta és mintegy három-négy héten át vendégül látta sógorát és szövetségesét, a 25 éves III. Kázmér lengyel királyt, és a 39 esztendős Luxemburgi János cseh királyt, s ennek fiát, a 19 éves Károly morva őrgrófot (a későbbi IV. Károly császárt), a kíséretükben érkezett számos lengyel, sziléziai és német fejedelmet, valamint a Német Lovagrend képviselőit. Az esemény különös jelentőségét már a kortárs történetírók is felismerték, ezért valamennyi országban maradt krónikás nyoma is. Jellemző ezekre, hogy más és más szempontot emelnek ki, illetve hallgatnak el. Luxemburgi Károly morva őrgróf, a későbbi császár Önéletírásában a kongresszusról is beszámol, s mivel személyesen is jelen volt az eseményen, kortárs beszámolót várhatunk tőle. Azon ne csodálkozzunk, hogy nem árul el semmit sem a vendéglátás, sem a megbeszélések kulisszatitkairól, az mégis érdekes, hogy csak a cseh-lengyel-magyar politikai szövetséget emeli ki, a döntőbíráskodásról nem beszél. Művében leírja, hogy apja már Visegrádon volt, amikor ő odaérkezett, majd ecseteli az uralkodók közötti, fentebb már tárgyalt családi kapcsolatokat, végül elmeséli a cseh-lengyel konfliktus eredetét. Szerencsére a 15. századi lengyel történetíró, Jan Długosz krónikájában éppen a kongresszus másik fő témájáról ír részletesen. Az uralkodók azért gyűltekössze Visegrádon, hogy a lovagrend által elfoglalt lengyel területek ügyében megszülessen a döntőbírói ítélet. Długosz az esemény lényegét ragadta meg, ráadásul a békeoklevél szövegét is közölte.

 

A 15. századi magyar történetíró, Thuróczi János krónikája fenntartotta annak a 14. századi krónikának a szövegét, amelyik megörökítette számunkra az 1335. évi esemény ünnepélyes körülményeinek feltehetően egykorú leírását. Długosszal ellentétben ez a leírás szembeszökően a külsőségek bemutatására szorítkozik, de az utókort ez legalább annyira érdekli, mint a politika, ezért érdemes szövegét szó szerint idéznünk: "Az Úr ezerháromszázharmincötödik évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly, meg a lengyelek királya Magyarországra, Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezerötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüstmárkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét: Magyarország királya, Károly, 500 márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették."

 

Az 1335 őszén Visegrádon kiadott, vagy a későbbiekben keletkezett hivatalos dokumentumok csak részben igazolják, illetőleg pontosítják a történetírók elbeszélését. A krónikákban sok az igazság, de gyakran a részletesen vázolt esemény valójában nem ott, nem úgy és nem akkor történt. Esetünkben sem igaz a történetírónak az az állítása, hogy Lengyelország hűbéri alattvalóként hűbéri fizetési kötelezettséggel tartozott volna Csehországnak, és ezt az összeget Károly adta volna sógora "megváltására". A konferenciával kapcsolatos, rendelkezésre álló dokumentumokból rekonstruálható a valóság. Láttuk, hogy a trencséni találkozón nem került sor a cseh királynak fizetendő "váltságdíj" pontosítására, de a novemberi visegrádi találkozón Kázmér a számára kedvezőtlenebb diplomáciai helyzetben már kénytelen volt alkudozni az összegről. Nagy Kázmér végül 20 000 schock prágai garas (azaz 20 000 cseh ezüst márka) kifizetését vállalta a cseh király számára, amiért az a lengyel királyi címről lemondott (1335. november 22-i oklevél e kötetben). Viszonzásul János király kiállította lemondólevelét, amelyet a magyar királynál helyeztek letétbe. Ha Kázmér nem fizetné meg a visszamaradó összeget, a magyar király, a nála letétbe helyezett, lemondásról szóló oklevelet visszaadja Csehország királyának vagy ő maga megfizeti a fennmaradó 6 000 márkát. Mivel a 6 000 ezüst márka 500 arany márkának felel meg, az idézett krónika elbeszélése az eseményeknek erre a részére vonatkozik és az író a magyar király kezességi nyilatkozatát azonosította a fizetés teljesítésével. Az elfogyasztott ételek és italok mennyiségét illetően, úgy vélem, hitelt adhatunk a krónikásnak, s érdekes kutatási téma lenne annak utánajárni, hogy az említett ajándékoknak van e nyoma a későbbi cseh hagyományban.

 

A konferencián a szövetségkötés megünneplésére a házigazda feleségének, Piast Erzsébetnek a névnapján, november 19-én került sor, a legtöbb oklevelet ugyanis e napra keltezték. Köztük a találkozó egyik legfontosabb dokumentumát, a cseh-lengyel békeszerződést (1335. november 19-i oklevél e kötetben), a Lengyelországból Boroszlóba vezető út biztonságáról és Bolesławiec várának lerombolásáról intézkedőt, valamint egy ilyenkor szokásos, a szövetséges dinasztiák közötti házassági szerződést, amelyekkel igyekeztek bebiztosítani a friss cseh-lengyel szövetséget. Eladósorban levő húgok hiányában Kázmér csecsemő leányát, Erzsébetet ígéri oda a cseh király hat éves unokájának, aki Henrik bajor herceg és Luxemburgi Margit hercegnő (János lánya) egyetlen gyermeke volt. A házasság végül nem valósult meg a fiú korai halála (1340) miatt.

 

A békeszerződés kiadásával egy időben, ugyanazon a napon zajlott le a döntőbíró­ság ítéletének szóbeli kihirdetése. A források alapos tanulmányozása arról győz meg bennünket, hogy valójában ez volt a kongresszus összehívásának kiváltó oka. A szemben álló felek tudatosan készültek a sorsdöntő bírósági tárgyalásra: a lovagrend 1335. szeptember 21-én átíratta a nagymester marienburgi (Malbork) levéltárából a jogaikat igazoló okleveleket, a lengyel király pedig még 1335 nyarán keresetet indított a pápai bíróság előtt a lovagrend ellen. Visegrádon a bírói eljárást már november elején megkezdhették a lovagrendi megbízottak felhatalmazásának vizsgálatával. Erre azért volt szükség, mert a nagymester személyesen nem jelent meg. Miután a felhatalmazás kielégítő voltát elismerték, megismerkedtek a két fél vallomásával és bemutatott dokumentumaikkal. Azt nem tudni, hogy a lengyel küldöttség milyen oklevelekkel állt elő, de a lovagrend bizonyára a marienburgiakkal, valamint a békeszerződésnek korábban összeállított kész tervezetével. A döntőbírák először szóban hirdették ki ítéletüket, biztosan november 21-e előtt, mert erre a napra keltezték Ulászló leczycai és dobrzyni herceg Luxemburgi Jánosnak átadott oklevelét. A kiállító a döntőbírák ítéletére hivatkozik, mely szerint az eddig a lovagrend birtokában álló Dobrzyn-vidéknek vissza kell szállnia Nagy Kázmérra. Emlékeztetett rá, hogy ezen a területen egykor ő uralkodott, amíg a lovagrend és Luxemburgi János el nem foglalta a Łokietekkel folytatott háborút követően.

 

A döntőbírák a bárókkal több napon át folytatott tárgyalások eredményeképpen november 26-i keltezésű oklevelükben tették közzé ítéletüket. Eszerint Kujáviát és Dobrzynt Kázmérnak, Pomerániát pedig a lovagrendnek ítélték oda (1335. november 26-i oklevél e kötetben). A tárgyalások eredményéről a cseh király december 3-i keltezésű levelében tömören tájékoztatta a Német Lovagrend vezetőjét, hogy miként rendelkeztek és mik a további tennivalók (1335. december 3-i oklevél e kötetben). Sajnos a levél nem tartalmazza a keltezés helyét, de biztosak lehetünk benne, hogy már nem Visegrádon született. Az oklevelekben említett időpontok tanúsága szerint az uralkodók Mindenszentek ünnepe körül jöttek össze, azaz november elsejétől számíthatjuk a konferencia kezdetét. János király december 3-i levelében három héten át tartó tanácskozásról beszél, ami valószínűleg kicsit tovább tarthatott, mert november 26-ára keltezték a Német Lovagrend és Lengyelország békeszerződését, és ekkor még mindannyian jelen voltak. Kázmér az ítélet elfogadását külön dokumentumban erősítette meg, amelyet 1336. május 26-án állított ki a lovagrend számára.

 

A két fő napirendi ponton (cseh-lengyel és lengyel-német lovagrendi béke) túl a későbbi események alapján van arra is némi támpontunk, hogy miről folytathattak további eszmecseréket az uralkodók, ha már együtt voltak. Az írásbeli dokumentum hiánya nem jelenti ugyanis azt, hogy nem tárgyaltak más kérdésekről is. A szeptember 3-i cseh-magyar szövetség nyíltan az osztrák hercegek ellen irányult. Minden valószínűség szerint még Visegrádon határozhatták el, hogy hamarosan hadat is indítanak ellenük. Mutatják ezt a következő év katonai eseményei, melyek részleteit feltehetően Visegrádon tervelték ki, de nem dokumentálták. Van olyan történész, aki éppen ezért a visegrádi kongresszust nem a béke, hanem a háború kongresszusának tekinti.

 

A történetírásban, bár jelentős figyelmet fordítottak a királytalálkozóra, valamennyi fél többnyire csak saját szempontjait emelte ki. Mivel a királytalálkozó a 14. századi lengyel külpolitika döntően meghatározó eseménye volt, érthető, hogy a lengyel történetírás foglalkozott vele a legtöbbet, különösen a lengyel-lovagrendi és a cseh-lengyel viszonnyal. A magyar történetírásban ugyanakkor ez háttérbe szorult, viszont széles körben elterjedt az a nézet, miszerint a Visegrádon létrejött együttműködés elsősorban egy gazdasági szövetség volt. E feltevés az 1336. január 6-án Károly király által Visegrádon kiadott rendelet ismeretén alapul, amely részletesen szabályozza a Magyarország és Csehország közötti kereskedelmi utakat és vámfizetéseket (1336. január 6-i oklevél e kötetben). A szöveg szerint Károly és János király e kérdést – hozzátehetjük, bizonyára novemberben Visegrádon – alaposan megtárgyalta. Nyilván­valóan Bécs árumegállító jogát szándékoztak kikerülni úgy, hogy a német területek és Magyarország közötti kereskedelmet Brünn irányába terelik. A kereskedelmi egyezmény megszületésében a mai Szlovákia területén lévő városok kezdeményezését is sejthetjük. Visegrádnak tehát valóban volt gazdasági kicsengése, de a kongresszus egészére ezt nem szabad kiterjesztenünk, mert a lényeg biztosan nem erről szólt.

 

Sajnos jelen írásunkban nincs lehetőségünk arra, hogy végigtekintsünk az eseményen hozott határozatok majdani sorsán. A Német Lovagrenddel kötött szerződés a későbbiekben is hivatkozási alapul szolgált és tartós békeszerződés alapjává vált. A Pomeránia ügyében hozott ítélet elfogadása bebizonyította, hogy az érdekelt felek képesek és készek elismerni a nemzetközi konfliktusok diplomáciai tárgyalások útján történő megoldásának elfogadott normáit. A három közép-európai ország között a szövetségesi viszony a kisebb-nagyobb súrlódások ellenére is fél évszázadon át fennmaradt, és mindhárom félnek szabad kezet adott más irányú (balkáni, keleti, német és itáliai) külpolitikai terveihez. Visegrád fontos szerepet kapott a későbbiekben is a szövetség ápolása, megújítása szempontjából. A cseh trón várományosával, Károly morva őrgróffal 1338. március elsején I. Károly ugyancsak Visegrádon újította meg az 1335-ös szerződést. Az őrgróf megígérte, hogy támogatja a magyar király lengyel trónigényét, a magyar uralkodó pedig lemondott minden sziléziai igényéről, ha ő vagy fiai jutnának a lengyel trónra. Kázmér és delegációja egy évvel később, 1339-ben látogatott újra Visegrádra azzal a céllal, hogy Lengyelországot leánytestvére fiára, Lajosra hagyja. E szerződés értelmében választották Lajost 1370-ben Lengyelország királyává. Visegrád tehát, a középkorban egy valódi konfliktus-megoldó helyszín volt, s így méltán vált a régi királyságok helyén létrejött mai közép-európai országok szervezeti együttműködésének jelképévé, névadójává.

 

Végezetül a kötetben közölt oklevelek kiválasztásának szempontjairól kell néhány szót szólnunk. Nyilvánvaló, hogy a több országot érintő, jó néhány éven át tartó diplomáciai események során nagyon sok hivatalos dokumentum keletkezett, melyeket leginkább egymásnak adtak át – ideiglenesen vagy örökbe – a tárgyaló felek. Magukból az oklevelekből derül ki, hogy Anjou Károly, mint közvetítő és kezes őrizte a dokumentumokat az abban foglaltak teljesítéséig. A korabeli írott anyagnak azonban csak egy része maradt korunkra. A magyar fél példányai például teljes egészében megsemmisültek a királyi levéltár török időkbeli pusztulásakor. Számos oklevelet a cseh királyi levéltár őrzött meg, néhány pedig – érintettsége miatt – Boroszlóban található. Az oklevelek többi része a Német Lovagrend königsbergi levéltárában maradt fenn, innen került először a göttingeni Staatliches Archivlagerbe, majd végül Berlinbe, a Geheimes Staatsarchiv Preussicher Kulturbesitz gyűjteményébe. A kötetben megjelenő oklevelek kiválasztásánál elsősorban a Magyar Országos Levéltár által a korábbi évtizedekben végzett hungarika-kutatások eredményeiből indultunk ki. A megkezdődött munka során elénk tárult a téma nagyon izgalmas és szerteágazó volta, s a számos különböző helyen őrzött oklevél, melyeket ez idáig még nem vetettünk módszeresen elvégzett kutatás alá. Így kiadványunk a benne közölt dokumentumokkal a mai visegrádi országokra váró, közösen elvégzendő történeti munkához igyekszik valamennyi érintett fél számára inspiratív válogatást nyújtani. Az oklevelek rávilágítanak a folyamatosságra, arra, hogy nem csak egy egyszeri diplomáciai aktusról volt szó ott és akkor Visegrádon, hanem éveken át húzódó tárgyalásokról, szerződésekről, egy meginduló visegrádi folyamatról. További részletekről pedig tanúskodjanak maguk az oklevelek.

 

Rácz, György: "A visegrádi kongresszus". In: Visegrád 1335. Bratislava, 2009, p. 43-53.